Bejelentés


szüleményeim fáradságos munkával











Humor-morzsák

Nem elég a történetek végét ismerni. Ahhoz, hogy pontos képet
kapjunk, fontos tudni az előzményeket is. Ahogy a vicc csattanója
sem értékelhető önmagában. Példaképemtől, néhai
tanítómesteremtől, a nagypapámtól, ezt illett volna megtanulnom.
Illusztrálás gyanánt egy példa a múltból. 1962-t írtunk.
Meglátogattam az öregeket és a nagymama fincsi disznótorossal
vendégelt meg. Mivel Budapesten éltek, és soha nem volt sertésük,
táplálkozás közben bátorkodtam megkérdezni, hol tettek szert erre
a finom házi hurkára és kolbászra. Nagypapa pedig pechemre
mesélni kezdett. Az első világháborúval indított. Utólag
szerencsésnek mondhattam magamat, hiszen előadhatta volna (mint
oly annyiszor), milyen volt az, mikor 1896-ban berukkolt
katonának Ferenc József seregébe. Ám ő János barátjáról óhajtott
szövegelni a disznótoros kapcsán, aki nálánál egy generációval
mondhatta magát fiatalabbnak. Arra öt évtized távlatából nem
emlékszem, mi volt az összefüggés a világháború és János bácsi -
polgári foglalkozása sintér - között, de tény, ekkor kezdtem
magamat jóllakottnak érezni. Mindketten járattuk a szánkat, csak
más-más indíttatással. Azért hamarosan, úgy fél óra múlva
kiderült, a disznótoros és a sintérség nincs összefüggésben.
Ettől függetlenül nagymamám hiába kínált, nem óhajtottam
repetázni. Örülhetett a nemleges válaszomnak, hogy nem eszem meg
a vacsorájukat, mert hálából próbálta férje urát elhallgattatni.

- Apus! Miki nem a világháborúra kíváncsi.
- Rozina! Ne te beszélj, most én beszélek!

Rozina pedig elhallgatott. Megszokta az elmúlt ötvenhat évben,
amióta együtt éltek. János bácsinak a fronton harcoló katonák
élelmezéséről kellett gondoskodnia, persze nem egymagának. Később
megjelent a konyhában Janka néni, aki a lányuk volt, és egyben az
én keresztanyám.

- Apus, milyen zöldségeket hord maga itt össze az unokájának?
- Szóltál valamit, Janka?

Nagypapa ugyanis ekkor nyolcvannyolc éves volt, és ahogy tudom,
ebben a korban az embernek nem csak a látása, de a hallása is
romlik.

- Azt mondtam, igyon inkább egy fröccsöt, és hallgasson!
- Nem értem, mit mondasz, de nem is érdekel az asszony beszéd.
Adjál inkább egy fröccsöt!

Janka néni az apukája génjeit örökölte. Megmakacsolta magát, és
távozott a konyhából. Alig két óra alatt megtudtam, Kiss
Jancsinak van három gyereke és rosszul élt az asszonnyal. Miután
külön mentek, János bácsi elköltözött "istenhátamögére" disznókat
tartani. Több évtizedig nem találkoztak, de tavaly ideette a
fene, mert megszorult anyagilag.

- Nagypapától akart kölcsönkérni pénzt?
- Nem vagyok bolond, meg aztán öreganyád nem is egyezett volna
bele. 1000 forintot kért kölcsön, és adtam neki.

Soha nem tudtam meg, nagymama miben lett volna kerékkötő. Viszont
egy év után - azaz előző nap - beállított a vén trotyli az
adósságával, kamatként egy kis kóstolót hozott. (A nyolcvannyolc
éves nagypapámhoz képest a vén trotyli annyi idős lehetett, mint
most én.)

Nagypapa magas, szikár ember volt, és mint említettem, nyolcvan
éves kora után megromlott a látása és a hallása is. Nagymama
szerint, ha az öreg kiült a bérház elé a padra, a szép
asszonyokat mindig meglátta. Nagymamám alacsony törékeny néni
volt, haláláig jól működtek az érzékszervei. Egyik alkalommal
mentek ki a temetőbe az apám sírjához, aki szintén a gyermekük
volt, és egy kukoricáson kellett áthaladniuk gyalog, hogy
lerövidítsék az utat a rákoskeresztúri temető felé.

- Anyjuk, gyere mögöttem, hátranyújtom a sétabotom végét, fogd
meg!
- Jól van, apus, csak ne siessél!

Nem sietett, csak míg ő egy nagyot lépett, addig nagymama
kénytelen volt vagy hármat. Haladtak az egyszemélyes ösvényen.
Nagymama nem nézett a lába elé. Feltételezem, elmerült a
gondolataiba, hiszen biztonságban érezte magát a férje háta
mögött. Egyszer csak nagypapa észlelte, hogy lekonyult a bot
vége. Megfordult, és nem hitt a rossz szemének. Rozina sehol.
Elkezdett kiabálni:

- Anyjuk hol vagy?
- Ferenc, nem mondtad, hogy árok van, és beleestem.

- Nem mondtam, nem mondtam, mert nem vettem észre, csak átléptem.

Mikor ezt nekem - a vak unokának - elmesélték, tiszteletlenül, de
könnyeztem a röhögéstől.

Csak tudnám, hogy került elő emlékeimből a két öreg, mikor a
balesetemet akartam leírni. Így kezdődött: tavaly - pontosabban
tavaly előtt - Mókuci megkért arra, mivel bizonyos ablakokon a
szúnyoghálók meghibásodtak, vegyem napirendre a cseréjüket!
Mókucinak említem, pedig mondhatnám, hogy életem fénye, ha a
fénynek jelentősége lenne egy nem látó ember életében. Ami
biztos, ő számomra az isten. Szeretem, de még soha nem láttam.
Szokásomhoz híven, miután vettem az adását, biztosítottam róla,
hétvégén tetőlécekből vágok anyagot a keretekhez fűrészgéppel, és
abrikterrel legyalulom őket. Nekik pedig kiadtam feladatként,
Gyöngyikével vásároljanak méterben szúnyoghálót. Van idejük rá,
hiszen csupán kedd van. Tetőlécek maradtak a harminc évvel
ezelőtti építkezésből. A továbbiakban először abban reménykedtem,
hogy nem veszik meg a cuccot, majd miután megvették, csupán az
maradt számomra, hátha megfeledkeznek az ígéretemről. A fizikai
tevékenységtől igyekszem magamat távol tartani, mert utálok
melózni. Szellemileg, az más, az nem fáraszt ki annyira, és lehet
ülve csinálni. Ha mégis rászánom magam produktív munkavégzésre,
abban fáradok ki, hogy utálom. Nekem kétszeres energia kell
ahhoz, amit más fél gőzzel el tud végezni. Lehet, a főnökasszony
megfeledkezett róla, de elképzelhető az is, hogy kíméletes volt
irányomba. Hétvégén nem tett említést, én pedig nem akartam
zavarba hozni, hogy milyen feledékeny. Két évig pihent a
szúnyogháló egy kiselejtezett könyvszekrényben a garázs mélyén.
Néha, főleg nyáron, többször tettek említést, hogy illene
megcselekednem, mit megkövetelt a haza, de szoktam volt mondani,
fogalmam nincs, hová tettem a szúnyoghálót. Tegnapelőtt azonban
kénytelen voltam venni Mókuci adását, mivel éppen ketten voltunk
itthon.

- Mikuli, fel szeretném hívni a figyelmedet ...
- Foglalt, momentán nem ér rá a figyelmem.

- Nem érdekel a nyomorod. Vagy megcsinálod az ablakokra a
kereteket, vagy szólok a Józsinak, és jól lejáratlak.
- Momentán esik az eső, nem lehet az udvaron fűrészelni.

- Áruld el, ha ebben az időben temetnék a munkát, részt vennél a
szertartáson?
- Hajajj! Bárkivel elmennék a temetésére karonfogva, és amikor
hallanám, hogy eresztik le a koporsóját a gödörbe, képes lennék
megkönnyezni, pedig hét éves korom óta nem sírtam.

- Hallgatom a konkrét válaszodat!
- Nem lehetne, hogy születésnapomig mindig én mosogatnék inkább?

Rám hagyta. Pontosabban sarkon fordult, és magamra hagyott.
Megembereltem magamat. Sajnos elállt az eső is. Az udvarra
kikészítve a barkácsgépet, mérőeszközöket, valamint a
megmunkálandó léceket. Elkezdtem mérni, majd osztani és szorozni.
Kiderült, ha jól számoltam, márpedig miért ne számoltam volna
jól, még marad is egy három méteres tetőlécünk. Lényegében ezzel
a napi penzumot teljesítettem. Visszavittem a barkácsgépet a
garázsba, hiszen ismét jöhet az eső. A házban együtt volt anya és
lánya. Megfedtek csicsergő szavaikkal. Részben jólesett, hogy sok
évtized alatt megismertek, más szempontból pedig fájt, hogy egy
véleményen vannak. Kétségtelen, én is egy véleményen vagyok
(magammal). Nyugtalan éjszakám volt, mert élt bennem a
bizonyítási vágy. Tegnap hajnalban ismét kihurcolkodtam az
udvarra, de Mókuci közölte, a szomszédok ilyen korán nem díjaznák
a fűrészgép hangját. Igazat adtam neki, mert ez szokásommá vált,
amióta egy fedél alatt élünk. Rövid, pár órás
számítógép-nyüstölés után, elköszöntem tőlük és kivonultam a
munkaterületre. Égett kezem alatt a munka. Alig két óra alatt
három ablakhoz levágtam a keretléceket, de még meg is gyalultam
őket. Csupán nyolc ablak maradt hátra, amikor némi malőr történt.
Leficánkolt a vasasztalról a mérőeszközöm a talajra. Anélkül
pedig nem folytathatom a tevékenységet, hiszen itt
milliméterekről van szó, nem lehet saccolni. Vakon megtalálni
valamit, ami elszabadult, na az a komoly feladat. Álltam
négykézláb az asztal alatt, kezemmel simogattam a földet, mintha
hízelegni akarnék neki, mikor is jobb fülemmel észleltem (ami
nálam a bal), hogy megszólalt a kapucsengő. Ösztönös volt a
cselekedetem. Hirtelen felemeltem a fejemet, mintha oda akarnék
nézni a kapuhoz, egyrészt megfeledkezve arról a tényről, hogy
úgysem látnék semmit, másrészt figyelmen kívül hagyva, hogy egy
nem túl szabályosan heggesztett vasasztal alatt tartózkodom,
amiből kiálló fejbeverő akadályok vannak. Normál esetben
tragédiának is felfogható, hogy a buksimon, a homlokom közepén a
folyamatos bőrfelület ideiglenesen meg lett szakítva, ráadásul
elkezdett csöpögni a drága vérem. Mire feltápászkodtam, levertem
ruházatomról a föld szennyeződéseit és betámolyogtam a házba, a
kétharmad által az is kiderült, valaki azért csengetett be, mert
tüzifát akart eladni. Gyöngyike, látván a sebesülésemet,
bepánikolt. Miközben anyukájával közölte, milyen cudarul jártam,
kimosta vízzel a sebet és ideiglenes turbánt kaptam a buksimra.
Mókuci pedig engedélyem nélkül hívta az orvosunkat, akivel hét és
fél évenként szoktunk találkozni. Álltam a nappali ajtajában, egy
füllel hallgattam, mit társalognak a telefonban. A másik fülemet
Gyöngyi bekötötte. Így sikerült turbánt csinálni. Nem túl
diszkréten megjegyeztem a főnökasszony irányába, mondja meg a
doktornőnek, bibis lett a kobakom. Túl hangosra sikerült, mert
egyenesben vette az illetékes az adást, és elkezdett a rendelőben
nevetni. Valami tetanuszról beszélt, és kérte, soron kívül
menjünk be hozzá.

Ültem az anyós ülésen, és simiztem a fejemet.

- Gyöngyike, laza a kötés, mindjárt leesik.
- Azért laza, mert kötözés közben röhögtél, és mozgott a fejed.
Nem baj, a füled megtartja, a doktornő pedig úgyis leveszi.

- Ha kórházba kerülök, meglátogattok?
- Igen, csak ahhoz tankolni kell, mert kifeküdt a mutató.

- Te nem is sajnálsz engemet.
- Tudod, hogy sajnállak, csak most figyelnem kell a forgalmat.

A rendelő előtt valószínű utáltak minket, mert soron kívül
mehettünk be a kezelésre.

- Régen láttam, mi történt magával?
- Doktornő kedves, régen én is láttam, de már majdnem
elfelejtettem, milyen volt. Amúgy pedig rászedtek otthon egy kis
munkára. Ez lett az eredménye.

- Nagyon csúnya ez a seb. Mibe ütötte bele a fejét?
- Az asztal lábába. A feleségem beszédet intézett hozzám, én
pedig - szokásomhoz híven - kúszva közelítettem meg őt.

- Nem egy kardos menyecske a maga felesége.
- Azért még félhetek tőle.

- A kis ártatlan, ma született bárány.
- Valóban ártatlan vagyok.

- Minden férfi ezt mondja.
- Na ugye, hogy igazat mondok?

Megúsztam a szurit, valamint a munkát sem kell ideiglenesen
folytatnom. Itthon behurcolkodtunk mindent a garázsba. A
mérőszalagot pedig a diófa alatt találta meg a kisfőnök.

- Mókuci, szerinted hány emberöltő kellett volna ahhoz, hogy mi
megtaláljuk, pár méterre az asztaltól?
- Gyöngyi elárulta, hogy lejárattál a rendelőben.

- Szerinted mit kellett volna mondanom, miért voltam az asztal
alatt?
- Az igazat.

- Látod Mókuci, az fel sem vetődött bennem.

A teljes mű a következő linken érhető el:
http://mek.oszk.hu/11800/11838




Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?













Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!